Beszélgetés óvodáskorúakkal

Ma már köztudott, mennyire fontos az óvodáskorúak lelki fejlődése szempontjából, hogy a minél többet beszélgessenek a szüleikkel. De hogyan kerüljük el a 3 leggyakoribb hibát?

Ha hazaértünk és sikerült is végre felkészülnünk egy beszélgetésre a gyermekünkkel az aznap történtekről, még könnyen zsákutcába futhat a kellemesnek ígérkező eszmecsere. A szakemberek szerint rendkivűl fontos olyan módon beszélnünk a gyermekünkkel, hogy segítsük őket gondolataik kifejezésében. Mint általában minden, ez is sok "gyakorlással" sajátítható el legkönnyebben. Más szóval minnél korábban kezdünk el beszélgetni gyermekünkkel annál könnyebben hangolódunk később egymásra és alakul ki végül egy ideális, "fél szavakból is megértjük egymást"-kapcsolat.

Dr. Ceranoglu Atilla, a Harvard Egyetem gyermekpszichológusa és a szűlő-gyermek kommunikáció szakértője a három leggyakoribb hibát kiemelve az alábbi példával kezdi elemzését.

Szülő: Milyen volt ma az oviban?
Gyerek: Jó.
Szülő: Mit csináltatok?
Gyerek: Semmit.
Szülő: Játszottatok az udvaron?
Gyerek: Igen.
Szülő: Kivel játszottál?
Gyerek: Nem tudom. Senkivel.

Ismerősen hangzik? Az óvodás, aki órákat képes a játékaival beszélgetni vagy újramesélni az anyukájától hallott mesét az elejétől a végéig, egyszerűen lefagy és csak egyszavas válaszokat - esetleg még azt sem - képes adni, ha a napjáról kérdezik. Egy ilyen száraz, meddő beszélgetés egyaránt frusztráló a szülő és a gyermek számára is. A probléma oka az az általános, de téves elképzelés, hogy a gyerekek képesek úgy leülni és a másik fél kérdéseire, válaszaira koncetrálva, szemtől-szembe beszélgetni, ahogyan azt a felnőttek teszik.

A három leggyakoribb hiba mindegyike a fentiekből következik:

1. Nyilvános inkvizíció.
Még a felnőttek is utálják a kihallgatás-szerű "beszélgetéseket". Ha pedig választani kellene - egy amúgy is kényelmetlen helyzetben - talán a "Miért" kezdetű kérdések a legrosszabbak. Ezek ugyanis még a kényszerű, de legalább egyszerű igen/nem válasz menekülő-útvonalát is elzárják és kifejtést követelnek.

2. A gyerekek nem mini-felnőttek.
A szülők gyakran hajlanak arra, hogy a gyerekeikre mint kis felnőttekre tekintsenek, akik az övékhez hasonló kommunikációs képességekkel rendelkeznek. Ha az ovis gyerkőcöd dühös, mert túl sokat dolgozol, soha nem fogja azt mondani, hogy "Anya, tudom, hogy most szörnyen sokáig a munkahelyen leszel és nem játszhatunk együtt, de az igazi baj az, hogy még csak 4 éves vagyok, ezért még mindig nem teljesen értem meg, hogy a munka után ugyanúgy együtt játszhatunk mintha most tennénk." Ehelyett inkább kisgyerekként fejezi ki magát: hisztizni fog.

3. Szuperanyu a (kényszeres) probléma-megoldó
A szülők, - teljesen természetes ösztönöktől vezérelve - hajlamosak azonnal megpróbálni közbelépni, ha azt észlelik, hogy a gyermekük szomorú feltételezve, hogy valami borzasztó, feldolgozhatatlan élményben volt része. A valóságban jobb megközelítés lehet (feltéve, hogy kiderült: gyermeki mércével mérve sem olyan komoly volumenű problémáról van szó), ha inkább hagyjuk feldolgozni a történteket önállóan. Ellenkező esetben mi magunk "segítünk" túldimenzionálni egy jelentéktelen problémát, de legalábbis azt az üzenetet közvetítjük a gyermek felé, hogy legyen szó bármilyen apróságról, képtelen megoldani a saját gondjait.

Ezek tehát a "mit ne tegyünk"-típusú leggyakoribb hibák. A következő bejegyzésben leírjuk, mit javasol a Harvard gyermekpszichológusa, hogyan járjunk el helyesen.